Régen volt, az emlékezetem homályába veszik, csak egy-egy pillanat villan fel előttem. Parányi pici cica voltam, s csak azt éreztem, hogy nagyon szomjas és éhes vagyok, és nagyon hiányzik a Mami. A Mami teste és szívének dobbanása.

Észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Velem van még egy ugyanolyan nyiszlet cirmos, és egy nagyobb fehér-cirmos cicuska,  egy hatalmas dobozban vagyunk. Szinte elvesztünk benne. Hogy előtte mi történt, nem tudom, de hallottam, hogy 2 bácsi beszélget és telefonál, meg azt is hallottam, hogy több hang is mondogatja: én nem tudok mit kezdeni velük…. Körberaktak bennünket kajával, de  még olyan picikék voltunk, hogy nem is tudtunk enni. Meg teljesen ki voltunk száradva, tikkadva, azt hittem vége lesz mindennek.

Ekkor, gondolom a telefonálás eredményeként, megjelent két néni, és igen szomorúan néztek bennünket. Tanácstalanok voltak, nem tudták mit kezdjenek velünk. Végül úgy döntöttek, magukkal visznek bennünket. Ekkor tudtam meg, hogy a két néni Tappancsos önkéntes. Elvittek egy éppen üres lakásba, és hogy ne tudjunk elbócorogni, a fürdőkádban készítettek nekünk helyet. Közben csepegtettek a szánkba hígított tejet, a rámenősebb a bundánk alá fecskendezett valamit, és az egésznapi kánikula után végre a hűvösön  kezdtünk magunkhoz térni.

Míg mi pihentünk, készítettek valami finom keveréket és elkezdtek tanítani enni bennünket. Hát még a hátunk is kajás lett, de, nem sok idővel később már magunktól is ment.  Nevet is kaptunk. A nagyobb cica a Biggi, a nálam is kisebb Bébibabi, s én a  Bingó nevet kaptam, mert néha inog a fejem. Így lettünk mi  a kádas cicák.. Miután egy kissé megerősödtünk, megfürdettek bennünket és berendezkedtünk a növekedésre. A másik néni, nem az oltogatós, naponta háromszor jött hozzánk,  ellátott bennünket és játszott velünk.

És ez így ment napról napra, hétről hétre. Nem mondhatnám, hogy imádtam a kádat, igyekeztünk is, hogy minél hamarabb ki tudjunk mászni belőle, de ehhez még nőnünk kellett. Ha kellett gyógyszert kaptunk, ha kellett injekciót, ha kellett simogatást és sok-sok szeretetet. Most már elárulom, Kati néni (az oltogatós) és Ági néni volt a mi életmentőnk. Hálásak is leszünk Nekik, amíg csak élünk. A Tappancstól kaptuk a kaját, amit az önkénteseik gyűjtöttek,   önkénteseiktől pedig  a szeretetet és gondoskodást.   Szépen fejlődtünk, és szépen tudtunk már viselkedni.

Biggi - a legnagyobb közülünk - mászott ki leghamarabb a kádból. S ezt követően nemsokára jött egy néni és Biggi  vele ment, szerető otthon
reményében.



A  három "kádas" cica:  Biggi, Bingó és Bébibabi

Mi még egy kicsit vártunk, növekedtünk, és már mi is kívül  kerültünk a kádon. Ez már sokkal jobb élet volt. Többet tudtunk játszani, mozogni, ugrándozni. Csak aztán tessék ám vigyázni, nehogy szegény cicusra lépjünk!!  Bébibabi reménykedhetett abban, hogy otthonba fogadják, de én az ingó-bingó fejemmel álmodni sem mertem végleges otthonról.

Nem sokkal Biggi távozása után Bébibabinál is elérkezett a várva várt perc. Egy aranyos néni magával vitte, és én csak bánatosan néztem a becsukódó ajtót. Mi lesz velem? Egyedül maradtam Ágival, és vajon lesz-e valaki, akinek az én bólintgatós cicapofim megtetszik? Persze a könnyeimet férfiasan visszanyeltem, és tovább játszottam Ágival. Mindig az ajtó zárását figyeltem, mikor jönnek már hozzám. A küszöbön állva vártam, hogy kinyíljon az ajtó és szélvészként rohantam körbe, körbe.

Kihallgattam Kati néni és Ági beszélgetését, lakó költözik be a lakásba, és nem valószínű, hogy mindennapi tisztálkodását egy ilyen rosszcsont társaságában akarná végezni. Hűha! Most mi lesz? Mi lesz velem? Hová kerülök? Ha nehezen is, de lett megoldás. Mégis enyém a világ!!!!! Kati néni egyik barátnője több árva cicával együtt befogadott bennünket, de az ellátásunkat továbbra is a Tappancsra bízta.

Ha láttatok még csodát! Került tányér, került szőnyeg, került WC, meg minden, amire egy ilyen befogadóhelyen szükség van. A Tappancsosok kitettek magukért. Még fedett budit is kaptunk. Azt sem tudtuk mire való!  Itt azért már sokkal jobb volt. Természetesen én érkeztem elsőnek, néztem is nagyot. Aztán jöttek még többen is.

Egyedül leszek??? Megérkezett Sütike, igazán klassz csaj!

Nagyon szerettünk összebújva sziesztázni

Megtelt a kis szoba. Ettünk, ittunk, sokat játszottunk egymással, néha betegek is lettünk – olyankor jött az oltogatós Kati néni – és jöttek a LÁNYOK: Klárika, Viky, Magdi néni, Zsófi, Timi és minden reggel és néha délután is Ági. Tudtuk és tudjuk, hogy nagyon szeretnek bennünket. Mindig volt jó szó és sok simogatás, meg ajándék. De valami nagyon hiányzott, egy igazi, meleg otthon, ahol csak mi vagyunk, a Család. Aztán jött sok néni és bácsi és gyerek, és majdnem mindig magukkal vitték valamelyikőnket. Csak néhányan maradtunk, többek közt én és a két maradék, Roosevelt téri tejes cica. Őket csak párban adták örökbe. Aztán őket is elvitték. Haza.

Egem közben többször is elvitt Kati néni és Ági orvoshoz. Vizsgáljon meg, nincs-e még valamilyen rejtett hibám. De teljesen egészségesnek találtak. Ez lesz a szexappealje – a fejrázás, mondta búcsúzóul a Doktorbácsi. Hát mit mondjak, nem vigasztalt különösebben meg. Mindig tudtam, hogy Ági különösen, nagyon szeret, hisz teljesen az ő „gyereke” vagyok, de azt is tudtam, hogy van 2 fenevad a lakásában (Tücsi, a fehér, Pici, a fekete 5 éves házicica,) meg egy férje, aki kemény szabályokhoz kötötte Ági Tappancsos munkáját. Így nem is reménykedtem, hogy Ő lesz az, aki befogad a családjába. Egy rossz napomon jobban ingott a fejem és Ági elkeseredésében sírva fakadt. Ekkor jött Tibor – a férj, és úgy megörült, hogy „csak” miattam sír Ági, hogy rögtön felajánlotta, fogadjanak örökbe. Hát ennyit a férfiszívről! Így számomra is kisütött a nap!!! Nagyon szerettem, és szeretem a Lányokat, az árva társaimat, mit számít két fenevad, nekem is lesz OTTHONOM. És hipp-hopp, lett is.

Most én vagyok az ajándék, vagy enyém a karácsonyfa?
Bingó Karácsonya 2008.

Itt véget is ér életem egy része, sok szomorúsággal, örömmel, szeretettel. Nagyon haragszom azokra az emberekre, akik kiraktak bennünket, és még számtalan cicust és kutyust, a sorsra bízva életünket. Hálás vagyok a Tappancsnak, hogy lehetőséget adott Önkénteseinek arra, hogy megteremthessék azokat a feltételeket, amelyek között cseperedhettünk, a Támogató Jászna néninek, a befogadásért, és az Önkénteseiknek, (a LÁNYOKNAK) akik gyermekeikként neveltek bennünket. Én és társaim soha nem felejtjük el Őket.